A „Levelek a pokolból” című könyvben valaki leírja elképzelését (persze ez nem más, mint emberi elképzelés) a kárhozat helyéről.
Vándor halad át végtelen, sivár pusztaságon. Mindenfelé embereket lát üldögélni. Gyötrődő arcuk teljes tanácstalanságról tanúskodik. Mintha minden erejüket összeszedve töprengenének valamin.
- Min gondolkodtok? – kérdi a vándor
- Egy néven.
- Miféle néven?
- Éppen ezt nem tudjuk. Pontosan emiatt vagyunk boldogtalanok!
- Hogyhogy? Gondolkodtok egy néven, s azt sem tudjátok, kién? Ezt nem értem.
- ó – mondják az elkárhozottak -, csak annyit tudunk egész homályosan, hogy van egy erős, egy csodálatos, dicsőséges név. Ha kimondanánk, megmenekülnénk innen a pokolból. Életünk idején hallottuk ezt a nevet, de nem törődtünk vele. Most pedig képtelenek vagyunk rájönni. Nem tudnád ezt a nevet megmondani nekünk?
A szerencsétlenek a vándorba kapaszkodnak, könyörögnek, esdekelnek, a nevet szeretnék hallani. A vándor megmondja nekik az egyetlen hatalmas, dicsőséges nevet: „JÉZUS” De bármilyen világosan beszél, úgy tűnik, mintha az elkárhozottak nem értenék. A vándor végül oly hangosan kiabál, mint az orkán üvöltése. Kiereszti hangját mind a négy égtáj felé, érzi, hogy szava, mint mennydörgés hatol a kérdezők fülébe – de azok semmit nem értenek. Nincs érzékük többé az egyedül üdvözítő NÉV meghallására.
Eddig szól a könyvbeli jelenet. Számunkra, akik élünk, még nem késő. Jézus nevéről ma még írnak, beszélnek, prédikálnak, bizonyságot tesznek; olvashatjuk, hallhatjuk, megérthetjük. Mit teszünk vele? Kínos, zavaros, nem kívánatos nekünk? Hallgassunk idejében Isten hangjára, és gondoljuk meg, hogy Jézus Krisztus befogadásának alkalma elmehet mellettünk. Ma van az üdvösség napja! Ragadjuk meg, fogadjuk be életünkbe a Megváltót, hogy a csodálatos, megmentő NÉV ott legyen szívünkben most – és mindörökre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése