Az utazásom nagyszerű volt. Vindízel hozott Pestig. Szellemes, kedves társaság gyűlt össze az autóban, és olyan gyorsan eltelt ez a pár óra, mintha repültem volna. Igazából az utóbbi idők legkulturálisabb élménye volt ez az út. Bachot hallgattunk útközben és Vivaldit. Dvořákot és Brahmst, nem volt tuctuc és recsegés.
Aztán eljöttek értem a szüleim. Meglátni őket a buszból, megölelni. Beszélgetni.
Mintha el sem mentem volna... Olyan jó hazaérni!
Reggel kétségbeesetten kávét kerestem, megtaláltam, és Riska tejet öntöttem hozzá. És körülnéztem. Zénóka először nem ismert meg és meg akart enni. Ervin viszont nagyon örült nekem, de most kicsit mintha össze lenne zavarodva, hogy kerültem én most ide. Hosszú volt ez a 7 hónap... És minden percét kiélvezem az ittlétnek. Mielőtt visszamennék a rengetegbe.
Pedro ezt soha nem fogja megérteni. Neki nincs hova, nincs kihez mennie. Nincsen olyan hely, amit otthonnak nevezhetne. Valaki, akit szívesen meglátogatna. Vagy aki őt szívesen látná? Olyan hiányosság ez, amit nem lehet kipótolni semmivel.